2017.03.21.

Családon belüli büntetőjog?

Az elmérgesedett családjogi ügyekben gyakran tapasztaljuk, hogy a felek az egymással szembeni ellenérzéseiket jogi eljárásokon keresztül, alaptalan büntetőeljárások megindításával érzik megoldandó/hatónak.

Sok esetben ez azt jelenti, hogy vélt vagy valós sérelmeket felnagyítva, a konfliktushelyzetet szándékosan kiélezve provokálják egymást, és ezáltal kényszerítenek ki olyan helyzeteket, amelyek eredetileg nem fajultak volna idáig.

Ekkor tettlegességnek, fizikai és pszichés támadásoknak vannak kitéve a felek, egymásnak kölcsönösen. (És a legtöbb esetben a közös kiskorú gyermekek is, amelyre a későbbiekben térek ki bővebben.) Olykor tudatosan, szándékosan teremtenek olyan helyzetet, amelyben később előadhatják, az áldozat szerepét és erre készülve lépnek fel. Az esetek nagy részében természetesen a történteket meglehetősen nehéz bizonyítani, hiszen a legtöbb családon belüli erőszakos cselekmény vagy csak a két fél között zajlik, vagy éppen valamelyik családtag előtt.

Utóbbi esetben az a baj, hogy gyakran az érintett kiskorúról van szó, aki maga is retteg a látottaktól, vagy épp maga is áldozat, vagy amennyiben egyik sem, a tanúvallomására a legritkább esetben lehet számítani. Ezért a legtöbb családon belüli bántalmazásos ügyben konkrét, közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre, akkor sem, ha valóban történt bűncselekmény.

Ez odáig vezet, hogy sajnos sokszor elegendő a nyomozóhatóságnak egy állítás az esetleges bántalmazásról, ahhoz, hogy megindítsa a büntetőeljárást, ha kellően dramatizált körülmények között adja elő a fél. Ez már akkor is hátrányt okoz az eljárás alá vont félnek, ha a végén felmenti őt a bíróság, hiszen az eljárás alatt mindenképp ott lebeg a feje fölött az a negatív bélyeg, amit az eljárás puszta megindítása okoz. Sajnos maguk a bíróságok is sokszor elegendőnek tartják azt az egyoldalú állítást a sértett részéről, mely szerint a másik fél bántotta őt. Ez azt eredményezi, hogy bár a bizonyítatlanság miatt felmentő ítéletet kell hoznia a büntetőbíróságnak, de amennyiben „csak” bizonyíték hiányában, és nem bűncselekmény hiányában menti fel a büntetőbíró a terheltet, úgy a gyanú árnyéka mindig ott marad felette, hogy talán mégis elkövethetett valamit. Nem jelent tehát teljes tisztázottságot. Ez önmagában felveti a bizonyíték hiányában történő, és a bűncselekmény hiányában történő felmentés közötti különbségtétel alkotmányos indokoltságának kérdését, de ennek kifejtése meghaladja jelen cikk kereteit.

Ami a fent vázolt forgatókönyv szerinti ügyekben a legnehezebben kezelhető jogilag, hogy a megindult büntetőeljárások önmagukban befolyásolják a családjogi (gyermek feletti szülői felügyeleti jog gyakorlása) ügyben eljáró bírót, és az előtte álló felek megítélését. Egy jobb színészi tehetséggel megáldott fél, aki eredményesen tudja elhitetni a bíróval, hogy ő az áldozat, a bántalmazott fél, és ezért indítja a másik ellen a büntetőeljárást, gyakran kerül kedvezőbb helyzetbe, még akkor is, ha semmivel nem tudja az állításait bizonyítani. Ugyanakkor sajnálatos tapasztalat, hogy az effajta módszerekhez egyre gyakrabban nyúló felek hátrányosan befolyásolják az igazságszolgáltatást, nem csak a saját ügyükben, de az általánosabb joggyakorlatot is. Ráadásul nem gondolnak arra, hogy végső soron bármilyen eredménnyel is zárul a lánykori nevén „gyermek elhelyezési per”, a gyerekek a hosszasan tartó, és durva bírósági, hatósági eljárásban szinte elkerülhetetlenül sérülnek.

A család szétbomlásakor alapvetően sérülnek még a legegészségesebb pszichével megáldott gyermekek is, ezért mindenképp érdemes a harcoskodást elkerülni. Azzal azonban, ha a korábbi társsal szemben durván és támadóan lépünk fel, indokolatlan, és elvtelen harcot folytatunk, a gyerek még jobban megsérül, még akkor is, ha a harc állítólagosan az ő „védelmében”, érdekében folyik. A szülőknek be kellene látniuk, hogy a rossz harc semmiképpen sem szolgálhatja a gyermek érdekét.

Az említett szélesebb társadalmi következménye az alaptalan és hazug kijelentések alapján megindult büntetőeljárásoknak pedig éppen az, hogy az amúgy is gyengén kezelt családon belüli erőszak valós áldozatainak esélyét rombolja. Sok esetben ugyanis a nyomozóhatóság akkor nem veszi kellőképpen komolyan a bejelentéseket, amikor valós bántalmazásról van szó. Egy kissé sántító hasonlattal, minél többet hazudik az ovis gyerek az óvó néninek, annál valószínűbb, hogy már akkor sem fogják komolyan venni, amikor tényleg bajban van. Nagyon fontos tehát, hogy tudatosuljon a gyermekük felett harcot vívó szülőkben, hogy nem csak az éppen aktuálisan gyűlölt korábbi partnerének ártanak, sőt első sorban nem neki ártanak, hanem a saját gyermekeiknek, és szélesebb összefüggésben mindenkinek, akikkel ugyanezek az eljáró hatóságok fognak foglalkozni.

Családjogi ügyeim tapasztalata, hogy bármelyik felet képviselem (apukát vagy anyukát), sokszor az a fél lép fel a másikkal szemben agresszívabb módon, és mindent – akár az alaptalan büntetőeljárást is – bevetve, amely fél miatt vélhetően tulajdonképpen a kezdeti családi egység felbomlott. Talán ez a kijelentésem túlzottan sommásnak hangzik, és bizonyos értelemben az is. Ugyanakkor, nem elvitatva azt, hogy minden konfliktushoz és minden szakításhoz két ember együttes magatartása, és felelőssége kell, mégis azt leszögezhetjük, hogy vannak a kapcsolat megromlásához vezető alapvető események és magatartások, melyek lényegében befolyásolják a konfliktus alakulását. A bíróság adott esetben éppen ezeket a körülményeket vizsgálja, annak érdekében, hogy a gyermek elhelyezése szempontjából is fontos körülményeket, a szülők alkalmasságát is elbírálja. E körben visszatérő tapasztalat, hogy az agressziót azok a felek tartják a legjobb eszköznek arra, hogy akár a saját felelősségüket leplezzék és a lelkiismeretüket elnyomják, akik érzik, hogy egyébként nem lenne érvük a másik féllel szemben, és így magukat kizárólag az áldozat szerepében tüntetik fel.

Ebben az önigazolásos fázisban sokszor megfeledkeznek arról, hogy a gyermekük sérül a harcban a legjobban, kizárólag a személyes sérelmeikre gondolnak. Ekkor következik be az is, hogy a szülő a gyermekét megpróbálja a másik ellen hangolni. Teszik ezt sokszor úgy, hogy még csak nem is tudatosul bennük, hiszen nem gondolják végig, hogy minden egyes negatív megnyilvánulás a másik félről a gyermekben valamilyen módon elraktározódik. Adott esetben később épp ő ellene fordulhat, anennyiben ráébred az igazságra, de e nélkül is súlyos és igazságtalan helyzetet teremt. Szélsőséges esetben éppen a saját gyermekét zárja el az egyébként fontos támaszt jelentő másik szülőtől.

Sajnos a jog, és a bírósági eljárások egyetlen esetben sem pótolhatják a józan gondolkodást és az egymással szemben korrekt és felelősségteljes magatartást. A bíróságok és a gyermekvédelmi rendszer nem alkalmasak arra, hogy minden törvényi rendelkezés minden félmondatát kikényszerítsék. Szükség van a résztvevő felek önkéntes jogkövetésére és a sérelmeken való felülemelkedés képességére.

Dr. Nehéz-Posony Kata
Dr. Nehéz-Posony Kata
iroda@npkata.hu

Ami még érdekes lehet

FELELŐSSÉGÜNK IS VAN NEM CSAK JOGAINK

Az alapvető szabadságjogok felelősséggel is járnak. Csak úgy van értelme a szabadságjogoknak, ha azzal együtt a saját egyéni életünk döntéseiben is felelősséget, sőt kötelezettségeket is vállalunk, és nem mástól (az államtól, a munkáltatótól, bérbeadótól) várjuk mindig a megoldást.

Alapjogok

BÖRTÖNBIZNISZ

Nem a sorozatgyilkosokat védjük, és nincs szó milliókról. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miről szól a „börtönbiznisz”-ként elhíresült szófordulat, néhány alapvetést végig kell gondolni.

Büntetőjog

Az Ügyvédi Kar és annak tekintélye

Az ügyvédség megtépázott tekintélyét számos körülmény befolyásolja, amelyeken valószínűleg testületileg, kamarai érdekvédelem formájában, vagy csak szimpla közös fellépéssel, szolidaritással lehetne változtatni.

Alapjogok
Büntetőjog, Családjog, Polgári jog , , , ,